Gretchen Rubin óta tudom, hogy ‘The opposite of a profound truth is also true’. (Például, hogy kijelentettem, ő egy olyan személy, akinek a bevásárlólistáját is boldogan olvasnám, aztán a harmadik könyvét pár oldal után tettem le.) Csupa egymásnak feszülő, de mégis egymás mellett békésen megférő ellentmondás az életem, így ez a gondolat nem volt újdonság számomra.

Tiszta lappal szerettem volna indulni. De ez a hely mégiscsak az enyém. Több is annál: sajátomnak érzem. És ugyan hagyhattam volna itt, egyetlen bejegyzéssel, egyféle mementóként árválkodni a végtelen világinterneten, de aztán eszembe jutott ez az idézet. The opposite of a profound truth is also true. Az is igaz volt, hogy egy évig csak ennyi volt itt. Az is igaz lesz, ha újra megtöltöm élettel.

Szerettem a várakozás izgalmában teleírni ezt az oldalt. Talán az volt az igazi, amíg még nem is látta senki. Aztán írtam útközben is, és élveztem, aztán már kevésbé élveztem, de sokáig tartott, míg sikerült beismerni magamnak (is), hogy nem így kellene. Hogy ott szeretnék lenni, igazán. Csak ott és sehol máshol. Már nincs meg semmi azokból a bejegyzésekből, ami inkább figyelmetlenség, mint tudatosság volt (csak eltüntetni szerettem volna őket, később derült ki, hogy harminc nap múlva automatikusan törlődtek). Van valahol egy rókás füzetem, amiben írtam útközben – azóta sem olvastam újra. Azóta is minden nap ott vagyok. Képzelet vagy valóság.

Ez már nem a Caminóról fog szólni. Nem úgy. Zsófi odaát van – neveztem el akkor az oldalt, mert az UP! óta tudjuk, hogy a kaland odaát van, én meg odavágytam, ahol a kaland van… most már más értelmet nyert ez a cím is számomra. Zsófi már örökre odaát van. Egy híd volt, vagy egy rövidítő, mintha a kígyós-létrás játékban a leghosszabb létrát indító kockára léptem volna. Nem érkeztem meg. Nem találtam meg a varázsformulát, ami egyszerre mindent jóvá varázsolt volna. Inkább mindent összekutyult, amennyire csak lehet. És mégis. Mindig fentebb, mindig magasabbra. Ultreia et suseia, ahogy néha hallottam.

Ebből az Útból nőtt tovább az életem. Én meg úton vagyok. És ez a hely továbbra is az enyém.

 

Köszönet I-nek

Álljon itt ez a bejegyzés emlékeztetőül arra, hogy vannak fontos dolgok az életben. És ez itt pont nem az.

(Széljegyzet: igen, végigjártam a Caminót. Azóta is járom. Senki nem jön vissza az Útról ugyanazon emberként, mint elindult. Megjártam a mélységet, rengeteget tanultam és tanulok nap mint nap. Magamról különösen. Azt hiszem, minden út befele vezet igazából. Aztán újra útra keltem, és végigjártam a magyar Caminót is. Úton vagyok… az Életben.

Talán majd egyszer írok róla. Nem felszínesen. Igaziból. Talán nem. Írni mindenképp fogok – leginkább magamnak. Talán majd másnak is. A szavak kellenek… a szavakban találok igazán otthonra. A csend jó. De írás nélkül néha levegőt venni is nehéz.

Levelet írni, beszélgetni még mindig nagyon szeretek – ha valaki ír (elérhetőségek alatt email cím), nagy szeretettel olvasom, válaszolok.)

Ne felejtsd: There is no way home. Home is the way.